Aki nem tudja, az tanítja (és közben megtanulja). És ez így van jól!

"Aki nem tudja, az tanítja."

Sokáig én sem értettem igazán, mit jelent ez a mondat.

Sőt… őszintén szólva, kicsit zavart is. 😅

„Aki nem tudja, az tanítja.”

Tényleg? Akkor a tanárok nem tudják?

Egészen addig volt ez kérdés bennem, amíg a saját bőrömön meg nem tapasztaltam, mit is jelent valójában.

Diákként mindig „stréber” voltam. 📖

Nem zseni, nem az a típus, akinek minden elsőre megy.

Viszont volt bennem egy erős késztetés: meg akartam érteni a dolgokat.

Nem csak úgy „valahogy” megcsinálni.

Hanem tudni, hogy mi miért történik.

És így volt ez a dobolással is. 🥁

Emlékszem azokra a helyzetekre, amikor mások már rég játszották a gyakorlatot, én pedig még mindig ott ültem, és elemeztem.

Ők ránéztek egy ritmusképletre – és ment.

Ösztönből. Azonnal.

Én meg…

– Oké, ez most pontosan hol szólal meg?

– Mit csinál közben a bal kezem?

– És a lábam?

– Mi történik a „két-és” után?

Szétszedtem. Darabokra. 🧩

Újra összeraktam.

Megint szétszedtem.

És amikor végre összeállt…

👉jött a következő bökkenő. 😄

És kezdődött elölről az egész.

Volt, hogy frusztrált voltam.

Volt, hogy azt éreztem, mások sokkal gyorsabban haladnak.

De volt valami, ami mindig tovább vitt: nem csak játszani akartam – érteni akartam.

És egyszer csak összeállt bennem valami.

Nem egy ritmus.

Nem egy gyakorlat.

Hanem egy felismerés:

👉ez az én utam.

Hogy végigmegyek ezen a folyamaton.

És később másokat is végig tudok vezetni rajta. ✨

Elkezdtem kísérletezni.

Magamon.

A saját hibáimon.

A saját elakadásaimon.

Ha valami nem ment így, próbáltam máshogy.

Ha úgy sem, akkor amúgy.

És egyszer csak rájöttem: mindig van út.

Csak meg kell találni. 🔑

És itt jött képbe az, amit ma már tanításnak hívok.

Mert amikor valaki leül velem szemben a dob mögé, pontosan tudom, min megy keresztül.

Tudom, milyen az, amikor:

1. nem áll össze a koordináció 🤯
2. szétesik a tempó
3. „fejben megvan”, de a kéz nem követi

Mert én is átmentem ezen.

Nem egyszer.

Sokszor.

Kezdetben tanárként sem volt könnyű.

Nem ment minden tökéletesen.

Nem voltam metronóm pontosságú.⏱

Nem játszottam mindent egy csettintésre.

De rájöttem valamire:

👉 nem az a lényeg, hogy azonnal tökéletes legyen.

Hanem az, hogy:

1. megértsük
2. felépítsük
3. és együtt rakjuk össze

És közben én is fejlődtem.

Sőt, talán ekkor fejlődtem a legtöbbet. 🥁

És ezért mondom ma ezt teljes nyugalommal:

Inkább egy olyan tanárt válasszon a diák, aki hibázik, de tudja, hogy miért… mint egy vérprofi zenészt, aki mindent tökéletesen játszik, de nem tudja, hogyan jutott el odáig.

Sok tanítvány érkezik hozzám úgy, hogy már tanult máshol, gyakran neves zenekarok dobosánál.

Régebben ilyenkor mindig izgultam egy kicsit.

„Mit tudok én még neki adni?” 🤔

A tapasztalatok után ma már inkább ez a kérdés fordul meg ilyenkor a fejemben:

👉 „Vajon mennyire érti azt, amit játszik?”

Mert a legtöbbször nem az a kérdés, hogy mit tud valaki lejátszani… hanem az, hogy mennyire érti, amit játszik. Így volt ez Rékával is. Az ő története következik, tartsatok velem!